Néha egy példa értékű beszéd, egy életszituáció, élethelyzet hozza vissza az embert a tévhitéből a valóságba, és belátja tévedett, és tévúton járt elméjében. A fantázia az ember legnagyobb ellensége, mert a valóságtól eltéríti az ember gondolatait, gondolkodás módját, hiszen idővel bele éli magát, olyan helyzetekbe, szituációkba, melyek lényegében meg sem történtek, nem léteznek, nem valósak, s csak az elkóborolt agyban dolgozik a képzelet. Ha a fantáziában megszületik egy „bűnös” gondolat, felépítünk magunkban egy világot körülötte, élünk benne, a valóságot tudomásul nem véve, és értelmezve, magunk előtt megtagadva. Elrabolnak sokszor az érzelmek minket, hiszen meg sem történt az eseményeket dolgozunk fel, és annak megfelelően viselkedünk, holott ez zavaró lehet másokra, s értetlenkedve tekintenek ránk, hogy mit is akarunk, milyen cél eléréséért küzdünk, melynek foganatja nincsen. A fantázia végül is a vágyak világa, sokszor az elérhetetlennek tűnő dolgok iránti mozgató rugó, mely csak nyúlik-nyúlik, mígnem egyszer egyenessé válik, s elveszti erejét, mint az ember halálakor az osztiloszkópon a halál kiíratának vonala, és egyenes út a semmibe. Mondhatnánk, pattanásig feszül a húr, elszakad, nem lehet újra összekötözni, mert ninccsé válik, semmissé, és akkor jön a döbbenet, mit is formáltunk mi ki a tudatunkban, milyen képzeletvilágban éltünk, és vége, nincs tovább. Ilyen az egyoldalú szerelem is, melyben a másik fél szeretetét félre értelmezzük, hiszen oly kedves számunkra, de csak vágyálom marad a párkapcsolatiság, míg életünk be nem teljesedik, és el nem visszük magunkkal a sírba, ezt zabolátlan, és téves tudatot.