A zebra egy emlősállat, de a hétköznapi életben, mint fogalom, közút forgalmi rendszer is, s talán minden levegőt vételező emlős megmentője is lehet. Egyfajta biztonság.

Nyíregyháza, majdnem egy gyászjelentés helyszíne. A zebrához érkezvén, mint gyalogos minőségemben, fogalmaz a szakirodalom, egy udvarias és előzékeny buszvezető szabad átkelést biztosított számomra az út másik oldala felé.
Előzékenyen int a sofőr, hogy kelljek át nyugodtan az úttesten.
Elszóltam magamat visszaintve, hogy nem megyek vaze, mert már messziről kiszúrtam jövendőbeli sorsomat. Nem mindenkinek van ám ilyen szerencséje, s vége korház, netán élet-halál, és kérdése, vagy biztos „bicska and gipsz”.
A busz áll, de a forgalom ennek ellenére remekül mégsem.
A sofőr nemes gusztusát értékelve, félig merész bátorsággal átkelek a zebrán. Mikor a csuklós busz kiesik látóteremből, egy autó épp akkor előzi meg azt, toppon a gázfröccsel.
Még jó, hogy nem léptem még egyet a zebrán, mert a „kaszás” már fente a tilómat.
De ez még mind semmi, nahát, mert még két autó, úgy jó ötvenes tempóval, paraszt üveges szemű ufókkal, akik nem ezen a földön léteznek.
Zebránál előzni, kérdem én magamban, de csak magamban, mert még beverik, ha publikálom silány agyaknak információimat!
„Az anyád output nyílásához csatlakozz, s a családod legszeretettebb tagját tegye a sors ilyen helyzetbe, akkor majd átértékelheted, sietős bravúron vett jogosítványodat.”
Ez aztán a közlekedési kultúra, sajátosan magyar módra.
Egy megjegyzés még: nem a gyalogost, kerékpárost kellene láthatóvá tenni a fényvisszaverős „cigány” mellénnyel, hanem eszet, szemet, s szemüveget osztani az autós társadalomnak”. Agyat talán mégsem kellene, mert hátha egyszer megáll wc-ni egy fánál az ilyen, de tisztelet a kivételnek, mert vannak azért ők is, dicséretesen szép-számmal.