Az öregség ködében szavak
Kit marasztaljon engedelmem, kiket lelkem visszahívna,
Nézhetek önmagamba, kit szerethetek, akik engem nem.
Ostoba hajlam lélek gyötrelme, kiért nyújthatom kezem,
Bánts meg Nebántsvirág, szeretetben nyílj, a felhők felé.
Ténfereg, mint fáradt lábban a recsegő térd, az öregség,
Kenyereim lettek a szavak, s levegő sem teszi láthatóvá,
És minden megfakult, mint a ködben, a görbe emberek,
Csak egy illúziókép, mely állóan fagyott, de még eszmél.
Zsebben a hideg kéz, öt ujja nem markolhat semmit sem,
Ilyen az élet is, röviden semmittevő, aztán kétséges múlt,
Fejem sem csillog napsugárban, szurkosan kopasz és ég,
Egy hajam-szála sem görbül, kimarkolták zsivány kezek.
Egy életút, kínban véges, belevesz a sötétség semmijébe,
De kell nekem fájjon, ha már senkinek sem fáj az életem,
Összetörve, színes gyöngyönként, kiválogatni sem lehet,
Ostoba élet, nem válogat, lapátra tett, végleg elmegyek.
