Ezen írás egy receptet, vagyis egy ajánlást tartalmaz, mert igazán egyszerűen elkészíthető étel, nem kell hozzá tudás és szakértelem, csak egy pár könnyen beszerezhető alapanyag, ami viszont elengedhetetlen hozzá, mert akkor értelmét veszti az étel neve: Moslék. De hogyan készíthetünk magunknak moslékot? 

A blogíró élménye, a moslékkal jóllakni? A disznó elöl megenni az ételét? Hogy is van ez?

Sokan felkapják a fejüket erre a szóra, főleg azok, akik nem tartoznak szorosabban manapság már a paraszti rétegekhez, vagy netán őseik által nem kapcsolódnak már a generációs hagyományokhoz, társadalombeli szemléletük megváltozása miatt. Nem kell megijedni, s egyből leírni ezt az ételt, mert tele van kalóriával, nyomelemekkel, s sokkal kiadósabb étel, mint a boltokban kapható müzlis száraz-tápok, amik tele vannak adalékanyagokkal, meg színező pasztákkal, nem beszélve a tartósító szerekről. Viszont mielőtt a receptet megajánlanám, legyen egy kis történelmi tanulságos életesemény, amit a blog írója közvetlen átélhetett, közel negyven éve, és ami a tegnapi napon arra motiválta, miképpen egy régi vágya teljesüljön, hogy újra moslékot egyen. Nos, gyermekkoromban sokat voltam, főleg nyaranta vidéken, mert nem volt aki vigyázzon rám a nyári és iskolai tanítási-szünetekben, miképpen a szüleim dolgoztak, és nem volt rám idejük, miképpen korát éltük anno, a nagy gazdasági világválságnak (1974-76, Olaj-válság), s kellet minden forint a családi kasszába. Mivel éltek vidéken rokonaim, hát oda kikerültem felügyeletre, ahol nagyon jó volt lenni, de városi gyermek lévén, szokatlan és nem ismert világ várt reám, a paraszti élet, ami mindenben más, mint a modernizált környezetben. Vidéken az 1970-80-as években, majd minden háztájiban tartottak jószágokat, s az apró állatok mellett, főleg sertéseket. Egy szép napon, mert hát hetente legfeljebb egyszer fordult elő csak ilyen, előkerült a nagy főző üst, meg az üstház, és mint városi gyermek, aki soha sem látott-hallott ilyet, fel se tudta fogni, nemhogy elképzelni, mikor a felnőttek azt mondták neki, hogy a disznóknak fognak benne főzni ételt. A disznóknak, tettem fel magamban a kérdést, majd érdeklődni kezdtem a miben-voltjáról, mégis mit, de ennek ellenére nem nagyon érdekelt a dolog, hanem elmentem játszani, ki a kertbe, jó messzire a háztól, az általam kijelölt, és a szőlő sorok közt eldugott grundomba. Egy kis idő után, már nem emlékszem pontosan, de valamiért vissza kellett mennem a nyári konyhához, mintha talán megkérdeztem volna valamit, valami fenomenálisat, eszméletlen jó illat csapta meg az orromat. Valami rotyogott az üstben, valami nyálcsorgató finomság. Megkérdeztem mi az, de amikor megemelték az üstön lévő fedelet, valami nagyon csúnya masszát láttam benne, viszont az illatgőze, valami leírhatatlanul kellemes volt. Volt abban minden, s mit ad a sors, egy kis idő után rám-bízták a kavargatást, mivel bementek házba, de a lelkemre kötötték, kavargassam folyamatosan, mert odaég. Kavartam is serényen, de előbukkant a massza tetején egy hajastul beledobott krumpli darab, barna bundájában. Annyira jó illata volt, hogy kipecáztam a fakanállal és kitettem meghűlni egy deszka darabra, de nem nagyon volt ideje rá, mert megettem még forró-melegében. Nem is lett volna mindeddig ez probléma, de rákaptam az ízére, s ami olyan volt benne, s megfelelő állapotú és megehető, azokból szedtem ki még, és úgy jóllaktam, mintha én lettem volna a Döbrögi uraság a Ludas Matyiból, nagy kerek hassal, magyarul mondván, jól befaltam. Nem kellett már az ebéd sem délben, viszont vendéglátó gazdáim megkérdezték, miért nem? Nehezen mondtam el, mert szégyelltem a dolgot, de amikor napfényre került az igazság, akkorákat derültek-nevettek rajtam, hogy én bepirosodtam, mégsem volt baj, miképpen ettem a disznóknak szánt moslékból, és egy rossz szavuk sem volt felém akkoriban, az embereknek.