Elcsendesedik a tűz, csak a tűzoltó kocsi generátora zakatol, a késői csendben, az emberek szava halk.
Az ismeretlen férfival történő beszélgetés közben a lángnyelvek nyugodni látszanak, győztek a tűzoltók, csak az elpárolgó víz füstje nagy, melyet a kellőképpen ontanak magukból a tűztől felmelegedett szobafalak-talapzatok, és kényszerítenek bűzös felhőkké elegyedve, az ég felé a megégett anyagok szagával elegyet vegyítve. A történések azonban a társasház utcafrontjára összpontosulnak, ahonnan vijjogó mentő indul el, valószínűleg van sérült, de nem tudni semmit sem, csak találgatni, ezért kétszáz-méteres séta után elérhető az összegyűlt tömeg, a történések központjának színhelye. Egy talpig üres buszmegálló ad egy kis szusszanásnyi időt, az eddig történtek feldolgozására, mert hát az együtt-érző léleknek erre szüksége van, annak a kis történés is sokk, de nem a szó szoros értelmében. Kell egy kis pihenés, egy száll cigi, mert az adrenalin termelődik, a láb kicsit beremeg, gyomorgörcs éli világát. A kíváncsiság azonban nagy hajtóerő, az embert viszi magával a vére, hajtja a tömegben való elvegyülés vágya, a szemlélődés kényszere, az információ hallomásbeli megszerzésének birtoklása, mely bárcsak ne lenne, de az ember ősi alaptermészete megteszi mindezt helyette. A látvány, a sokadalom, az emberekben érezhető feszültség nagy,de a higgadtság a jellemzőbb. A kétsávos úttest biztonságáról, a forgalom eltereléséről rendőrök gondoskodnak, biztosítván a tűzoltók zavartalan munkáját. A mindig forgalmas út, más hadszíntér lett ma este, egyfajta közösségszervező, mely a bajban, összeköti az embereket. Sok a beszéd, hallani ezt-azt, de a buszmegálló közvetlen szomszédságában felfedezhető, a veszélyek miatt otthonukból kitelepített lakók egyként összegyűlt csoportja. Furcsa egy látvány, ez nem egy önszántukból összehívott lakógyűlés, és most a napirendi pont, ki mit tud, s tapasztalt, mit hallott-látott a tűz keletkezésének okán. Elnéztem őket, egy érdekes dolog, kinek mi a fontos alapon, amit hirtelen magához ragadhatott. Nem akarok nagyot írni, megfogalmazni, hiszen nem ismerem a lakóközösséget, de kisütött belőlük az összetartás, a másik iránti érdeklődés, a szeretet, a gondoskodás, s az érdeklődés, amit elsőként hoztak el magukkal otthonukból, és formálták ezt az erőt hirtelenjében, egy nagy családdá. Nem a vagyon, annak megmentése volt kezdetben a beszélgetésük tárgya, mely ezt a világot és annak szemléletét meghatározza, hanem valami más, amit manapság már az emberek társadalma nem vesz észre önmagában, az embert, a természetesen egyszerű embert.
Menteni a menthetőt, két szívdobbanás egymáshoz simul, bélyegét nyomja az állatok iránti szeret.
A kíváncsi szem azonban mindig keres valamit a tömegben, a történések folyamatába szeretne látni, hallani, pontos információt kapni. Átnézve mindenen, a szem egy valamin megakadt. Egy a karjában kutyát ölelő nő, majd egy másik, hozzá hasonlóan kedvencét kimenekített hölgy, csak ő ebszállító tartóban menekítette ki kedvencét. Az a ragaszkodás, az a féltő szeretet, messzire lesírt róluk, van valami a fontos számukra, talán az életükben. Nem hálaadás, de ilyenkor derül ki, mit is ér az a kis jószág, aki mellettük, velük van, és családtagként nap mint nap, mennyire fontos a számunkra, de az is igaz, senki-sem hagyná őket hátra eme szorult, és veszélyt jelentő helyzetben, remélem. Nem felesleges leírni ezt, mert sok emberre ráférne ennek az egyfajta szeretetnek látványa, nem beszélve az egyéb emberi viselkedési normákról, morálról, amit ember érezhet a másik iránt, ne beszéljek gyűlöletről.(A riport következő részében, ami a médiából mindig kimarad, mert ahhoz tényleg ott kell lenni, letenni az asztalra, nem időre rohangálni, az élményt hajhászni, hanem benne lenni, belemosódni a történések folyamatába. Voltak persze kivételek, volt kollégák, riporterek.)
