Szerelemnek édes nedvei, hiába csordogálnak férfiasságában, nem találja az völgyeit, gyöngyfény fehér fogadására. Nem teszi a két kezét a szerelem, férfinak ököl tenyerébe, nem érinti meg kéréseit, e kínos gyötrelemben. Nem szeret a nem semmi, pedig oly szép is lenne, marad hát a könyörgésem, Istenbe vitt hitem. Halld meg szívem zaját, mely érted zakatolna, habzó lóvágtával, vidáman kerge,és halálos tusával. Karámba kötve várok, nem kell már az étel, víz sem oltja szomjamat, vigyázó kezeiddel, oltalmamat hozd el. Óvó tekintetem keresi szempárodat, de arcod sejtelmes mosolygása, ködfátyolba burkolódzott szerelem, édes vallomása. Felemelném érzéseid, de szorongásod visszahúzza, s szomorú fűzként az, szikes-tó víztükrét simogatja. Szembe nézni a valósággal, napra kék a szemed, mint a vágyba szőtt szabadságé, mely felhőtlenül adhatná ki hited, borítékodba zárt szabad életemet. Ne szólj hozzám, ne nézz rám, tested mindent elárul, nemtörődöm szavaid, egy másik életért elájul, mert neki mindent szabad. Ő lenne az, Ő, ki érzéseid a karámból kiengedi, meghallja szavaidat, életed felpezsdíti, s te lennél a cukrozott poháron, az illatokat árasztó pezsgőn a hab? Kirepül belőlem is a dugó, egy ótestamentum keserű íze életem, por szívja föl gyöngyöző ajkam nedveit, s csak kiszáradt sár maradt az érzelem, göröngyös utakon megrepedezett kötelem. Kínoz a semmit tevés, a tétlenség kényszere, messze mentél tőlem szerelem, s csak a nyomorúság tartja bennem édes ékkövét, a vágy csillagnyi mindenségében szeretetét. Átgázolnak életemen, jönnek benne mások, belém rúgnak szavakkal, jól megvetnek átkok, s előveszik a sokszor használt korbácsot. Megláncolják két kezemet, rabként addig vernek, még kiverik belőlem a feléd érzett szerelmet. Mikor kínomban kimondom, véres gyötrelemmel, szívem választottja, már másé lett, roncsként halok meg, üres lélekkel, kiégett testtel, rám írt keserű szavakkal, meghalt szerelemmel. Hiába nézlek, hiába vágyom, falként állsz előttem, s az a kiskapu sem nyílik, melyhez kulcsom nekem nincsen. Dühöngő lelkem zárva marad, kaparják karmok véresre szívemet,amíg élek, díszes tőr szúrja szívemet. Másoltassál nekem kulcsot, vágyjál csalfa és mostoha szerelemre, oszd meg szíved két férfi közt, engedj érzelemmel.
Ha egyszer majd rádöbbensz, mi voltam én, és mivé lettem, egy lehajtott fejű szomorú férfit látsz meg majd bennem, félrevezetett gúnnyal és téves hiteszmével. Csak ülök a sínek mellett szomorúan lehajtott fejjel, vakvágányra tolva, bűnös érzelemmel, és nem jár arra kis vasút, hogy felszállhassak arra, s a rozsda, mint a síneket, a szívem szétmarja. A menetrendben, csak egy állomás neve lenne feltüntetve, nem csalfa szókép, hanem egy döglött érzés, feltámadó ölelésébe rejtve. A megállóban, ahol leszállnék, lelkem lenyugodna, és végre valahára,tisztán megnyílhatna. Madarként repkednénk, mint boldogság az égen, s mint két gerlepár szárnyait kitárva ringatódznánk, a friss és tiszta szélben.
