Lealkonyuló vöröslő nap fényénél fognám két kezed, s szemedbe mondanám, tiszta szívemből szeretlek. Utána leülnénk az útnak porába, s beszélgetnék veled, mígnem hozzám bújnál, és azt mondanád fázol. Átkarolnálak, magamhoz húználak, s testem melegével fogadnálak szeretetembe, mely felmelegítene. Nem történne semmi, csak néznénk a horizont alá eltűnő napot, nem szólnánk, mert éreznénk mi azt, amit kell. A szótlanság szerető szavait, egy pillantásnyi érzelmet, mely összeköt minket, mindig él. Nem nagy a szó, de annál több benne az érzelem, a nyugtalan szív dobbanásai, mely egyé tett minket. Csak egy mosollyal néznénk össze, mely egyfajta szó, a lélek szava, az, hogy a szeretet él, nem halt meg, csak az idő ellenünk dolgozik. Egyszer majd jó lesz, s együtt fogunk játszani, mint a kis gyerekek, s oda adom neked a játékomat, mert te lány vagy, és te meghúzod majd a hajamat, mert rosszat tettem. Nem tettem én rosszat, de megérdemlem a büntit, mert nem az igazi játékot adtam neked oda, hanem egy másikat, mely nem a régi én vagyok. Ne félj, az oroszlánt is megidomítják, kezes bárány lesz, s azt teszi, amit szabad, csak halljam hívó hangodat, és ugrom, ha vagy. Túl nagy a világ, kicsi a kezed, ne félj, megtartom, mert másikat, ilyet nem lelhetek. Öt új az öt újjal, ha már végre összeérne, akkor lenne boldogság, s vége a szenvedésnek. Tedd kezed kezembe, nem kérek semmit, csak szorítsd meg. Ne enged el, ne engedd el soha, csak ha lelkem szabaddá válik, és megéltem sorsomat. Ha majd egyszer megállsz felettem, sóhajts egyet, ez a férfi volt az, akit szerettem. Veled leszek akkor is, és megtörténhet csoda, hullócsillagként, könny formájában hullok majd vissza, oda az arcodra. Nem sírás lesz az, csak egy csepp, mely az út porába cseppen, s sáros maszlagként megjelenik előtted a testem. Két kezedbe felveszed ezt a homok darabot, s majd újra örökre, óvó kezeid közt, míg élsz, a tiéd maradok.