(Néha az élet csalfa. Egy elválaszthatatlan sorsvonal, két ember életben, melyben ők, egymást szerető két barát, de lelkek találtak egymásra, megbonthatatlan szövetséget alkotva. Viszont a sors kegyetlen fintora eddig nem engedi, hogy egymáséi lehessenek, és csak azért sem, akkor sem alapon. Ez a két ember, lélek a lélekben, szinte egy erős kötelék, határtalan bennük az érzelmek dúlta háborúk egymás iránt, a kötődés, törődés, óvás, és a hallhatatlan halál sem választhatja őket széjjel, nem hogy az ember.)



A nő:Mar megtörtént, álmomban, ott találkoztam veled.Ugyan nem félúton volt, hanem egy egészen más birodalomban, ahol nincsenek országok, csak a nagy fehér mindenség fagyóla borítja e tájat, ahol két ember szétválaszthatatlanul sétál egymás mellett,és tudjak, érzik ami csak az övek, miképpen amit érezniük kell.


A férfi:Csak ketten tudjuk, mit takar, mit rejt e táj, ahol csak a szívé a szeretet. s az őszinte tájnak őszes halántéka ölel át minket. A mese meg van írva, ahol a két ember halad, s mit a messziben összefutó utak, úgy kerülnek szívükben egyre-egyre közelebb. és a végén összeér kezünk. Nehéz azonban bejárni e utat, midőn számtalan az akadály, s az angyalok sem repkednek védelmezően mindig felettünk,de a naptól kékesen csillogó kék ég vesz minket oltalmába, s a felhőknek gomolygása takarja, öleli körül szeretetünket. Egy az út, és egy a szív, a dobbanások nyomában, de a vérnek halk moraja, egy vénában fut, s a szó, hogy szeretlek, soha nem alvad meg, mert Te vagy a válasz, az életem.