Mikor a lelkek haza vágynak, nem örülnek már a puha ágynak,
És fáradsággal telten kínos testben, szenvedés lett nekik az élet,
Mikor korbácsok vérével sebezték meg, a törékeny emberi szívet,
Dagadtra vert húsok kínja sír, láncra vert vétkes életek haragja.

"Hazatérő lelkek seregei, a tenger felett lebegve járnak, Nyugtalan a szív és halálában már, nem érheti bánat, Áradatnak hívó fénye, visszatérni nem éreznek vágyat, Vonzza őket a csendesség, afelett is, az Isteni bocsánat."- -idézet blogger.  A képi illusztráció forrásanyaga: Google+

De, ha a lélek elszáll örökre, mert megszánja a gyötrelem,
Szabadsága lesz az erény, nem hazugsággal telt kínos félelem,
Nem a gonosz által megírt álmokat szövögetve, kergetni a vétket,
S a jövőre vágyó kocsonyaként remegve várva, az emberi véget.

Egy utolsó sóhaj, másnak könnyek, s a szív bánatában megszakad,
A szeretet szavai, a megtört szívek vérrögeinek ajkán megakad,
Többé nem parázslik mosoly az arcon, szemeket égető szempár,
De ott a tisztító mennyország, mely szerető ölelésével visszavár.

Hol csupán a sír, csak egy gyászos emlék marad, a testeknek hazája,
És nem dobban a szív szeretteiért, ha szerették is, úgysem maradna,
De szabadon vándorolhat a lélek, hírét víve annak, hogy a földön élt,
S így múlnak el fényben úszó sugarakban, az emberi életek alkonyai.

S a lelkek, lebegő felhőként áradozó csóközönként úsznak el,
Ég és föld között az univerzumban pici fényként tűnnek fel.
Vándorolnak csendben arra, hol a fény világossága hazájuk,
Hontalanságukat örökre befogadó szövetségük, ősi Kánaánjuk.