Tegnap nem a jól bevált köves-utat választottam útvonalnak hazafelé Nyíregyházára, hanem az erdei utakat. A fiatalabb kori emlékek vittek a hazajutás eme módja felé, mikor még szinte természetes volt, egyfajta kaland, de sajnos mára, az elvárosiasodás kérdésköre tette számomra furcsává, s nem a felejtés, hanem az igény kérdése az épített környezet felé, ami a napi megszokottság, a házak tengerében való létezés elhivatottsága. 

Sóstói erdő-Nyíregyháza-Hungary 2016.04.17. Photo by: Tamás Boros

Egy nappal később teszem fel a blogomba ezt a videót, volt egy napom gondolkodni azon, mi az ami megindult bennem, a múltba visszavisz, feltörtek elfeledett érzelmek, érzések, ami egy azon gondolattal, s nem túl jó ide egy filozófus szavait befogalmazni, de Rousseau szavai számomra most hitelt-érdemlőek lesznek, "vissza a természethez". Tegnap a csend, a "semmi", az erdő, a környezeti nyugalom, a tisztán hallható madárfütty, a hétköznapi élet városi zajából való kiesés, nem mellékesen a levegő, s e kettősség távolodása az emberben érzelmi válságokat-ingadozásokat okozhat, mert ugyan tudja hol van és élvezi a természetet, de a vérében ott van, a város által megfertőződött vére is. Kicsit drasztikus a megfogalmazás, nem is tudományos, mégis nagy hírértékű annak, aki nem szeretne véglegesen "megbüdösödni" a várostól, Hofi Géza szavaival élve: "Kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek, és aztán megint mehet, minden tovább!". No comment tovább, beszéljen az erdő, de ha fákat akar látni az ember, akkor ne a parkokban csodálja, mert azok a fák, mint az akváriumba telepített halak, úgy élnek, és még hínár sincs alattuk, azaz aljnövényzet, s általuk rejtett csodákkal. És van értéke ennek a videónak, pont az, hogy nincs benne semmi különleges, mégis nagy, semmi köze a világ által közvetített szennyek megszokott igénye felé, s maga az egyszerűsége, a természet a dicső érték.