"Halak" a pácban! (szabadság és létezés)

Sok halat kifognak évente, van ki konzervebe, van ki akváriumba kerül, de melyik ne szeretne szabadon úszkálni?

Sokan vagyunk a világban, akiket halaknak néznek, akiket beetetés után horogra akasztanak, jól beakasztanak nekünk, majd hosszas fárasztás után partra szeretnének húzni minket, hogy ne úszkáljunk, mint hal a vízben, úgy az életben is.

Élni, mint hal a vízben, vagy vergődni partra vetve, netán befagyasztva, vagy konzervbe sűrítve, ez az emberi szabadság létezésének négy dimenziója is.

Partra kerülve, kis idő után megszűnne a vergődés, véget érne a természetes életmód az amúgy-is mesterkélt környezetben. Jól megfőznének minket, a fejünket-testünket jól össze turmixolva, nem maradhatna utánunk, csak egy halom massza, mely szájakra-ízekre lenne fűszerezve, fogyasztásra készen szépen tálalva ínyére-kedvére uraknak/hölgyeknek, hogy jól lakjanak belőlünk.
Egy hal viszont, aki öreg és tapasztalt, tudja mi a dörgés, mi a pálya, és ismeri a felülről érkező villámcsapásokat is, s ha egyszeriben megunja a fárasztást, rádásúl még mielőtt partra kerülne, előtte bölcsen cselekszik. Az öreg hal, önszántából tesz még egy-két kirohanást a nyílt víz felé, s mikor már végleg megunja a fárasztást, akkor betekeri magát a nádasba, s leakasztja-letépi magát a horogról. A hal, aki megmenti az életét, mert hallani akar, ha látszólag süket is, és nem szótlanul tátogni, mint azt szeretnék, kifogva a parton, életterétől megfosztva, mert úgyis egy cél érdekében kerülne megpucolásra, miképpen "a nagy hal, megeszi a kis halat" címszóval, pikkelyére lefejtendő halpénzként tekintenének, amit le kell szedni róla.

Pikkelyétől megfosztva bár, a kardhalak  nemzete tovább él, hazájuk az óceán, mert nincsen számukra hely, ezen a földön máshol.