Magyarország gondoskodik arról, hogy a szegényebb társadalmi rétegek, főleg a keleti régióban élők, a nyugati országrészben vállaljanak munkát, de szép számmal vannak azok is, akik külföldön vállalnak munkát, a biztos megélhetés reményében, és ha vállaltak, akkor csak sajnálkozva néznek vissza a hazai munkavállalás nevetséges lehetőségeire, a semmi bérért dolgoztatásra. Elvándoroltak vágya haza, mint a honi munkáért kínált bér. Minimálbér itthon és külföldön, ég és föld közti különbség. Kint a magyar munkavállaló megtalálja a számításait, itthon rohadt mód undorral vállal munkát ki-ki a maga módján. 

Együtt járója viszont a nemzet feldarabolódásának az, hogy családok, párkapcsolatok, szerelmek mennek tönkre, melyek felépíthetnék a jövőbeni magyar társadalmat. Nem a menekülés, a kényszer a legbántóbb, hanem az, hogy a férfi-nő közötti párkapcsolatiság kérdése sínyli meg, a soha nem találkozó szerelmet időben, mert az nincs otthonában, a helyén, a vérvonalában. A magyar politika, viszont „exportálja” a szerelmet is külföldre, az ottani párkapcsolatok kialakulásához, ide meg „importálja” a nem kívántat, a magyar ember nem kellőt, az idegen arcú szerelmeket, ezzel is korcsosítva a magyar vérvonalat. Még jó, hogy a zsidók és a romák összetartanak, és ezt nem bántóilag mondtam.

Ha nem azért nem írsz, mert sokat dolgozol, megértem, de ha haragszol, azt nem. Én mindig odafigyelek, gondolok rád, mert mást nem tudok, de azért én is igénylem mindezt, mivel egyedüli kapcsolatom a világgal te vagy. Utálom, hogy kint dolgozol, a pénz nem pótolja a szeretet, ott rohadjon meg, mert általa nem lehetsz velem. Viszont te, ha az Orbán kormány politikája miatt nem akarsz itthon éhbérért dolgozni, akkor hol van az a ragaszkodás és szeretet, amit felém érzel, mert akkor a munka számodra az első, s nem én. Veled akarok lenni, nem akarlak elengedni, kötődöm hozzád, a közeledben akarok lenni, nem bízok meg senki másban, csak benned, de nem talállak sehol, nem érezhetlek. Rossz nagyon, ezt legutóbb a volt párommal történő szakításunk után éreztem legutóbb, hogy kitépik a lelkemet, elvették, elvitték és nincs, nem lesz, elrabolták! Kezd veled szemben is kitörni az-az érzés, hogy általad is egyedül fogok maradni, mintha vége lenne mindennek. Nem bírom tovább, kezdem feladni, mert nem tudok kötődni, csak vagy, de hol, nem is talállak soha, csak a nyomaidat, amit itt hagytál. Gondolj bele, hogy itt vagyok egyedül, egy olyan állapotban, mikor jön már valaki felém, mikor fogja meg a kezem, mikor szól már végre hozzám. A te és az én szeretetemet feléd, nem tudom feladni, de minden nap lefeküdni és felkelni abban a tudatban, a mai napom is csak olyan, mint a többi, élni nem lehet. Zenét hallgatok egész nap, mikor tehetem, hogy levezessem a bennem összegyűlt feszültséget, amit a magány kreált bennem. Annak idején elcsavartad a fejemet, minden napodat velem töltötted, s ez a hiány, minden nap itt kering bennem, megszokni nem tudom, csak megmagyarázni magamnak, fogadjam el. Felfogni nem tudom, viszont lehetne változtatni ezen. Nagyon töröm a fejemet azon, s ha tényleg kiviszel magadhoz látogatóba, odakint lehet, valóssággá válik bennem a gondolat, hogy akkor én sem jövök onnan haza, feladok minden itteni életemet. A közeledben akarok lenni, nélküled nem vagyok teljes értékű ember, magányba kergető hiány az érzetem, s talán az üres szó felelne meg lelkivilágomra. Ezen érzés nem múlik el, valami mássá átalakul, a rólad kialakult képem, napról napra homályba tompul, mert a semmit nem lehet szeretni, úgy mint a szeretem ugyan úgy él feléd, csak már nem ismerlek, kit szeretek. Én négy éve megmondtam neked jó előre, hogy ez lesz, el fogsz veszíteni idővel, és semmi nem lesz olyan, mint amilyen volt. Ha a kötődés megszűnik, és a részedről fog talán hamarább bekövetkezni, akkor nekem végem. Remélem nem lesz így, bele sem tudok gondolni, és nem vicc, rossz lesz a vége nekem, feladok talán mindent, nem lenne semminek értelme.

Nagy magányos sétáimon belegondolok abba, hogy nem találok még egyszer rád, nincs értelme az életemnek, de pótolni sem tudlak, mert lehetetlen, nincs, nem töltheti ki senki sem a helyedet, nem létezik, veled halok, vagyis a tudattal. Lásd, már terveket szövögetek, mert félek, s jó előre kidolgozom a tervemet, hogyan meneküljek el az életből, de ez most biztos lesz. A volt párom szavai jutnak eszembe, valaminek az okán: „..senki nem fog tudni rólam, senki nem fogja tudni, hogy hol vagyok. Nekem nem lesz temetésem, mert senki nem fogja tudni róla, miképpen meghaltam, senki nem talál rám, eltűnök, nem létezem, mintha nem is lettem volna.

Végezetül a 24-ik órában érzem magamat. Kínlódom, a lelkem vív csatát a sorsommal, amit tudatosan el tudok fogadni, és megemésztem, de ha egyszer nem fogok tudni uralkodni magamon, na attól félek. Mindenem megvan, egy nincs, TE, a világ számomra. Nem tudok nélküled létezni, s életemben nem voltam még ilyen ragaszkodós majom.

Én úgy érzem, hogy annyira erős kötelék tart minket össze, de mégis valaki, vagy valami, vagdossa azt, nyirbálja, annak ellenére, hogy az mégis begyógyul, és esély nincsen rá, hogy elszakadjon. Most így képzeletemben, egy hajókötelet látok, s egy ember, aki bicskával faragja azt a kötelet, de szenved, mert bicskája életlen, nem bír vele. A kötél végén egy tengerjáró hajó van, mely biztosan és stabilan horgonyoz, békében ringatózik a tenger kékségével átölelve, pihen a kikötőjében. És én, mindezt nézem, nem tudok mozdulni, tehetetlenül nézem, de nem félek, bízom, bízom benned.

Végezetül, az írásban a személyeskedést, nem én, hanem a szemtelenül erőszakos élet sulykolta belém, akaratom ellenére, mert a pénz világa irányítja az emberi értékek megvalósíthatóságát is, nem törődve emberi sorsokkal, úgy az elhagyhatatlan szeretettel. A pénznek másító ereje van, de mással legyen tele azoknak, és az ebbe a helyzetbe kergető embereknek sem nevezhető zsebe, ha már ilyen végbél ízű ez az írás, ami nem én vagyok. Érdemes elgondolkodni azon, rászánni pár percet, milyen szeretet vitt el már tőled ez a világ.