„A narancsból sem lesz szalonna”, s legyen ez, az írás mottója
(képzeletbeli riport)
Szexisen leöltöztem, ingem gallérjára igazítottam, s gondosan lyukas farmeromra helyeztem, miképpen a Duna parton hátra hagyva, elmerült testem a nagy folyóban.
Úsztam, és úsztam. Hidak, örvények jöttek, s múlt az idő tétlenkedve.
Jobbra néztem, s egy a bélyegekről is ismert középület jelent meg előttem kivilágítva.
Egy kissé Ó-„narancs” színű férfiú állt annak erkélyén, s hangosan kiabált a budai hegyek felé: „Egymillió munkahelyet teremtünk, s rendbe hozzuk az ország sorsát, amit elődeink elkúrtak!”- miközben, a kezében a kormány, s autója közpénzen, de a hegyek visszhangja visszaválaszolt: „Igen, ezt elkúrtuk uraim, nem is kicsit, hanem nagyon!”
Jobbról hajó közeleg felém, baloldali tatján veszekedés, a kormányzást ellenzők vitatkoznak rajta, megmentsenek e, miképpen felém haladnak.
Mentőövet dobnak nekem, pedig én nem pályáztam, nem loptam, nem csaltam, s nem hazudtam.
Szégyenemben inkább lassan elsüllyedek lefelé, a béka feneke alá.
Elfáradtam, s hagyom magamat sodródni az árral.
Egy keszeg néz a szemembe, s mosolyog rajtam, rajta hallpénz.
Pa-pa-pa-pa-pa-pa!- mondja, s svájci sapkáját megemeli.
Tudom, hogy kezes nélkül is, és ingatlan fedezetre, s huszonnégy órán belül hitelt kaphatok- pampogok rá.
Nem kell, és inkább „szálkásítok”, de nem magamon, hanem a halat.
Tovább süllyedek, testem súrolja az iszapot, a hordalékokat, s közben én is azzá leszek.
Egy harcsa úszik felém, aki csupasz, de a bőrét még nem nyúzták le.
Bevermeli magát hónom alja alá, mert ő is a tűz közelségét, s a meleget keresi. Bajuszát, szemöldökével összefonja, jó bokrosra. Én meg, már nem vagyok tű a szénakazalban, mind inkább egy szeg-, a fű-be. Viszont, „Hiszem a mennyországot, s annak akaratát…”.
