Belenéztem reggel a tükörbe, hogy ki is vagyok én. Kegyetlen látvány volt.
Ezt adom, és ezt kapom társadalmunk részéről. Szembenéztem önmagammal, s a kötelezettségeken túl rájöttem, hogy túl sok az állam által felkínált egyoldalú kapcsolat (-om).
Megfordítottam a tükröt, hogy nézzen az is szembe önmagával, de csak a fapofa.
Önmagam, és semmi. A tükör sötét hátsó oldalán is saját, s fekete arcképem. Sötét, mint egy niggeré.
Apró pici karcolásokat ejtettek annak hátulján, s a szürkésen -ezüstösen csillogó felületén.
Jé! Látom a napvilágot, s a gonoszan összehúzott szemeket.
Na –na, nincs tovább -mondják.
Még igaz szűk szemmel kukucskálok, de már látom a napvilágot, s valamit, valami reményt.
Nem törhetsz ki, mert még itt vagyunk elegen!
Lefestenek, s feketelistára tesznek. Fáj!
Kaparom a tükröt, s kopik a „festék”. Miért vagyok én ide bezárva. Napfényre szeretnék kerülni, s bármilyen áron.
Nehéz.
Izaura, és Tobbi esete jut eszembe a jól ismert sorozatból (Rabszolga sors).
A lónak, s tükörnek is két oldala van, de átesni a ló túlsó oldalára az manapság már elég nehéz!
