Életszerű ringás, kötélszerű hintán, s mézes madzagon, húzogatva az orrunk előtt. A lakótelepi iskola pihenő padján két pici lány ült, s beszélgetett. Azaz társadalmi származásuk fogva, számukra fontos dolgokról.
-Az én anyukám, vajas és parizeres kenyeret csomagolt be reggelre nekem a suliba bi-bi ! – mondta Vicus.
Az enyém is, de nagyitól kapott sajtot is reszelt bele – mondta Kiki
Az én apukám reggel soha nem látom, mert miattunk dolgozik, s anyukámnak meg nincsen munkahelye.
Az én apukám meg munkanélküli, s egész nap a klubba jár, míg anyukám dolgozik, de nagyon szereti, mert részegen ingerült.
Az én anyukám mindig egyedül van otthon, s egy bácsi már túró rúdit is vett nekem.
Az semmi, mert az én apukám az anyukádat is ismeri. A múltkor még puszit is adott neki – láttam be-be.
Gondolkodnak csendben.
Meredten néznek, majd megszólal a szöszi.
Tudod Kiki, a cipőm kopott, s az iskolatáskám is elég régi
Tudom az enyém is ilyen –mondta Vica.
Kérsz a szendvicsemből? –kérdezte Kiki
Igen kérek.
Ez finom mondta csámcsogva. Hogy nektek milyen jól megy?
Tudod, a Barbinak van mobil-telefonja.
Van.
Jó lenne.
Igen?
Aztán egymásra nézetek, s a padon ülve, lábukat lóbálva, mosolygott egymásra a két kicsi lány.
S, aztán.
Átölelték egymást, s pici-pozsgás arcukra puszit nyomva belemeredtek szemeikkel a világba.
